A raku égetése gázzal fűtött kemencében, a szabadban történik 1000 Celsius fok körüli hőmérsékleten. A már a kemencében elindított redukciót követően a forrón kivett tárgyakat általában faforgáccsal összekevert homokkal fojtom le, majd játszom velük a kívánt szín/hatás eléréséig. A föld, a tűz, a levegő és a víz csodálatos összjátékával születnek meg a raku tárgyak lenyűgözően változatos színei.
A Wiki szerint a rakukerámia (楽焼) eredetileg egy kiotói fazekascsalád kerámia munkáit jelölte. Dísztárgyakat, de leggyakrabban teástálakat készítettek a hagyományos japán teaszertartáshoz. Nem az addig megszokott eljárással dolgoztak, mert a kézzel formázott kerámiáikat alacsony hőfokon égették ki, melegen vették ki az égetőkemencéből, s vízbe rakták, vagy hagyták érintkezni a hideg levegővel, amely véletlenszerű hatásokat eredményezett rajtuk. Ezáltal minden egyes darab egyedivé vált. Ma is készítenek csodálatos, hagyományos darabokat; ugyanakkor sok kortárs művész a technika újragondolásával egy teljesen új megfogalmazásban alkot raku tárgyakat.
A ráérő idő élvezete
Mi fogott meg engem a rakuban? Miért élek még ennyi év után is ennek a csodálatos technikának a bűvöletében?
Évekig rohantam: munkába, bevásárolni, elintézni, megszervezni, elvinni, elhozni, elutazni, hazajönni, de még sportolni is … az idő pedig rohant velem együtt. Ma már néha – egyre többször – képes vagyok lelassítani. Ilyen az, amikor rakuzom. Nem véletlenül hívják a „ráérő idő élvezetének”; rakuzás közben „jelen” vagyok, a mostban létezem, eggyé válok azzal a darabbal, amit éppen késztek. Egy csodálatos szertartás; a teremtés dícsérete.
